Mennyi ideje, hogy elvesztette nevét? Elméjének meggyötört romjai nem tudják már.

Halványan emlékszik páncélokra, lobogókra, oldalán lovagló komor arcú társakra. Emlékszik egy csatára: fájdalomra és félelemre, ahogy fakó kezek lerángatják nyergéből. Emlékszik rettegésre, mikor testvéreivel együtt ledobták a Holt Isten tátongó gödrébe, hogy hallja a Gyászéneket, és eleméssze őt a semmi. A lenti sötétségben elhagyta őket az idő. Elhagyta őket a gondolat. Elhagyta őket a józan ész. Az éhség azonban, az éhség nem. Hasadozott körmökkel és kicsorbult fogakkal estek egymásnak. Aztán elkezdődött: először távoli volt, törékeny hang az észlelés peremén, melyhez egy újabb csatlakozott, majd egy még újabb, kizárhatatlanul és véget nem érőn. A kórus élő, a fejében lüktető hang-fallá nőtt, míg nem maradt életben más gondolat. Ahogy a Gyászének elemésztette, kitárta karjait a Holt Isten felé, és üdvözölte pusztulását. Ám ő nem a pusztulásra választatott ki. A Holt Isten háborút követelt. A nagy semmi bendőjében új cél adatott neki: terjeszteni a Gyászéneket szerte a vidéken, összegyűjteni a nyughatatlan holtakat az élők ellen. Belőle lett Undying, a Holt Isten hírnöke, hogy feltámadjon, elbukjon, s feltámadjon újra, valahányszor teste cserben hagyja őt. Hogy botorkáljon előre a végtelen halálban, hogy a Gyászének soha véget ne érjen.