Rizzrack elméjében még mindig hallotta a kiáltásokat. Dolgozott, eszeveszetten forgatta a kulcsokat, húzta a csavarokat, épített, forgácsolt és kovácsolt. Az alvás elkerülte: csak épített. Hónapok teltek el, mióta bezárkózott nagybátyja műhelyébe, és már majdnem végzett azzal, ami megszabadíthatta volna. Hátát vakarta, miközben szemei lecsukódtak, és virágtakarót látott a Jövendölés-öböl békés hullámain lebegni, melyek pollenfelhőkké robbanva életeket hallgattattak el, amint elfoglalták a tüdőket. Fulladozva ébredt. Órákon át a köszörűkő ritmusos hangja töltötte meg a műhelyt, míg hatalmas pengéket élezett, elméjét a szomszédokat fojtogató és házakat elnyelő indák képei töltötték meg. A Jövendölés-öböl áradása semmi volt azokhoz a vad szörnyűségekhez képest, amit a víz hátrahagyott a város falain belül.

Azonban fűrészruhájában erős lesz és biztonsága garantált, gondolta, megengedve magának ezt a szikrányi reményt, mielőtt fakuló elméjét teljes mértékben beterítette volna félelme. Ágak, kéreg és vér. Amikor a város elesett, Rizzrack olyan fák elől menekült, melyek jártak, harcoltak és öltek. Fák elől, melyek áttörték a kapukat és a városba rajzottak. Fák elől, melyek összezúzták az utolsókat, kik a Jövendölés-öböl védelmére keltek, és levadászták a kevés menekülő túlélőt. Rizzrack zavaró némasággal lecsévélte a láncokat a ruha karjairól, remegő kezeivel végigvizslatott minden egyes láncszemet, végighúzta reszkető ujjait a kar végére szerelt karmon. A fűrészruha készen állt.

Reszkető kézzel életre lobbantotta a pengés gépezetet. Rémület vezette, rémület attól, ami rá várt, és rémület attól, amivel szembe kell néznie, ha valaha is meg szeretné nyugtatni elméjét. Amint a fűrészruha életre kelt, tudta, hogy szembe kell néznie ezzel a félelemmel, és azt is tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz ínyére.